Az idei nagyatádi hosszútávú triatlon verseny előtt két alkalommal váltótagként az úszást teljesítettem és egyszer sikerült már egyéniben célba érkeznem. Ezekkel az előzményekkel vágtam neki a felkészülésnek tavaly novemberben, ami természetesen nem úgy sikerült, mint terveztem. Edzéstervet nem készítettem, mert tudtam, hogy a munka beosztásomból adódóan nem tudnám betartani. Ezért csak egy fölösleges „teher” lett volna számomra, ha az előírt edzést nem tudom végrehajtani. Hobbi sportoló vagyok. Ha van időm sportolok. Persze azzal tisztában voltam, hogy felkészülés nélkül elmenni egy ilyen megmérettetésre őrültség lenne. A tavalyi tapasztalatokat figyelembe véve azért megpróbáltam egy alap tervet kialakítani, hogy melyik sportból, mennyit kellene egy héten. Persze figyelembe vettem azt is, hogy munka mellett erre mennyi idő és energia marad. Alapból legalább másfélszer annyi távolságot szerettem volna teljesíteni, mint amennyi végül a versenyig sikerült. Sajnos idő hiányában be kellett érnem ennyivel.
A felkészülést novemberben kezdtem. Heti egy úszás, két futás. Nem magas intenzitással, inkább csak kilométer gyűjtés, alap állóképesség kialakítása.
Felkészülés
Az úszással technikailag nagy problémám nem volt. Bár nem túl jó a technikám, a magam nyugis tempójában elúszkálok. Tisztában vagyok a képességeimmel és tudtam, ha jobb időt szeretnék úszni mint tavaly, akkor sokkal több időt kellene az úszásra fordítanom. Ezért úgy láttam jónak, hogy a heti 2 úszás elegendő a kitűzött úszó idő eléréséhez. Amikor a gyerekeknek tartottam az edzést és néztem a gyorsúszásukat. sokszor irigyeltem Őket. Marci és Fanni hosszú tempós úszását, Dorka állóképességét, Dalmát az akarat erejéért….. „De jó lenne így úszni”!- gondoltam.
Már évek óta visszatérő problémám és akadályoz a felkészülésben, hogy úszás közben kb 2-3 km leúszása után begörcsöl először a talpam, -ezt még lábfej visszafeszítéssel meg tudom oldani- de utána a vádlim és aztán a hajlítóm is. Ez sajnos 10 úszásból 8-szor előfordul még a mai napig is. A megoldást azóta is keresem. Már sok mindennel próbálkoztam magnézium, kálium, nátrium, egyéb ásványi anyagok, nyújtás, masszás…. Sajnos eddig még igazi megoldást nem találtam. Amikor váltóban indultam 2012-ben és 2013-ban sajnos az utolsó 500 méteren felmerült ez a probléma. Úgy gondoltam, ha Nagyatádon el tudom kerülni a görcsöt, akkor az úszással nagy problémám nem lesz. Ezért a heti kettő úszó edzést próbáltam a versenyig tartani.
Soha nem tudtam futni, de az utóbbi években nagyon megszerettem. Nagyon jól kikapcsol, jó feszültség levezető a stresszes napok után. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Persze a pálinka is hasonló hatást vált ki, de a mozgásnak vannak egyéb előnyei is. 🙂
Novemberben még a stadionban és a városban futottam, illetve inkább csak kocogtam, télen már futópadon folytak a futóedzések. Na öcsém, az ám egy unalmas dolog! Sokszor nagyon nehezen indultam el a garázsba, hogy ráálljak a futópadra. Általában munka után kezdtem el, amikor már sötét is volt, hideg is volt…., „Muszáj menni.” – gondoltam. És Koko is azt írta, hogy „ A nyár bajnokai télen születnek!” Bár én nem akartam bajnok lenni, de szerettem volna azt a szenvedést elkerülni, amit előző évben Nagyatádon a futás második felében átéltem. Így hát mentem és futottam. Aztán a későbbiekben rádióhallgatás mellett egész gyorsan elment az 1 óra. A sebességet mindig kényelmesre vettem. Nem arra törekedtem, hogy gyorsan fussak, hanem, hogy meglegyen legalább az 1 órás mozgás. Januárban már előfordult, hogy heti háromszor mentem le a garázsba futni és ahogy közeledett a tél vége egyre jobban vártam, hogy végre a szabadban futhassak. 5 C fok alatt nem akartam kint futni, mert nem igazán bírom a hideget, és tudtam, hogy csak megfáznék és utána napokig, hetekig csak szenvednék. Aztán január végén, februárban már volt, hogy 1,5 órát futottam. Az még rádiózás mellett is unalmas volt. Február második felében már egyre gyakrabban mentem a szabadba futni .Az volt az igazi. Hangony felé, Susa irányába, néha a hegyen, olykor a stadionban. Áprilisban azt vettem észre, hogy egyre jobban megy a futás, mármint önmagamhoz képest. Még mindig fényévekre voltam egy tisztességes futósebességtől, de már magasabb volt a sebességem, mint tavaly.
Nagy problémának tartottam, hogy egész felkészülés alatt nem futottam 21 km felett. Pedig Atádon a befejező szám 42 km, ráadásul az már nem egész friss állapotban kell majd teljesíteni. Majd csak sikerül valahogy. –gondoltam. Nyáron sajnos már kevesebbet futottam, mint tavasszal. Ezt júliusban éreztem is a futásaim alatt, de a jó idő eljöttével muszáj volt bringára ülni és a lehető legtöbbet kerékpározni, hiszen az a leghosszabb szám a triatlon alatt.
A kerékpározással is úgy voltam, mint a futással. Szerettem tekerni, de csak a saját nyugis tempómban. A terv az volt, hogy legalább kétszer annyi kilométert tekerjek, mint tavaly. Télen egy héten egyszer ráültem a szobakerékpárra, mialatt a tv-t néztem, de az igazán semmire nem volt jó.
Tavasszal eleinte Szilvásvárad, Dédestapolcsány, Eger felé gurultam. Alapozásnak jó volt, mert volt benne egy kevés szintkülönbség is, az pedig ráfért a lábamra, hogy egy kicsit erősödjön. Úgy is azt mondták, olyan vékony a lábam, hogy a Bambi főszerepét simán eljátszhatnám. Persze a kilométerek gyűjtésével egyre jobban mentek ugyanazon távolságok. (de a lábam nem igazán izmosodott). Aztán nyár elejétől már inkább Aggtelek és Rimaszombat felé vettem az irányt, mert arra egész jó minőségűek az utak, nem teszik tönkre a kerekeket. A kerékpár beállításában nagyon sokat segített Frölich Tomi, aki amikor szükség volt rá, mindig jött és szerelt. Na és persze a testvérem Fero, aki nem csak ebben, hanem a felkészülés alatt bármi kellett Ő rögtön intézkedett és beszerezte azt.
Tudtam, hogy rengeteget kell tekernem, ezért sokszor meló után, amíg világos volt elgurultam Szilvásra vagy Szlovákiában tekertem egy rövidet. A hosszabb edzéseket hétvégén tudtam megcsinálni, ha éppen nem kellett versenyre mennem a gyerekekkel és az idő is olyan volt.
Sajnos a „hosszabb edzés” is csak 80- 90 km volt. Háromszor tudtam 110 km menni a felkészülés alatt. Hol van még az a 180 km-hez? Ez vissza is köszönt a verseny folyamán.
Nagyatád
2015. július 23-án utaztunk le a Nagyatádtól kb. 20 km-re fekvő Berzencére, ott volt a szállásunk. A verseny időszakában a környéken nem igazán lehet szállást találni. Vannak olyanok, akik már rögtön a verseny más napján lefoglalják szobájukat a következő évre. Ez egy nagy rendezvény. Több mint 700 egyéni nevező plusz a váltók. Összesen közel 1500 induló és ehhez jönnek még a kísérők.
Csütörtökön elfoglaltuk a szállást, kipakoltunk, pihentünk. Este megjöttek Krisztiék. Ebben az évben Ózdról ketten szerettük volna abszolválni a verseny távját. Velük beszélgettünk még egy kicsit, aztán lefeküdtünk. Viszonylag hamar elaludtam, de korán is ébredtem.
Másnap, pénteken délelőtt bementünk Nagyatádra a versenyközpontba. Regisztráltunk a versenyre, leadtuk a futó csomagot, amit majd másnap a kerékpár után a depóban kaptunk meg. Szurkoltunk Zsófinak, Krisztiék lányának, aki egy futóversenyen vett részt és nagyon szép eredményt ért el. Utána egy kis úszás a strandon, egy kevés fürdés, hatalmas ebéd és bevásárlás. Bevásárlás közben találkoztam az egyik volt szaktársammal, Nagy Gerivel a TF-ről. Geri hosszú évek óta triatlonozik, edzősködik. Számos Ironman távot teljesített már itthon és külföldön is, tapasztalt versenyző. A Balatonmant már nem egyszer ő nyerte meg az elmúlt években. Örültem, hogy találkoztunk. Elmondta azért jött, hogy egy jó időt menjen a holnapi nap, mert egy hónap múlva az Egyesült Államokba utazik versenyezni, és ez a verseny egy jó edzés neki. Felhívta a figyelmemet, hogy nagyon figyeljek a frissítésre, mert azon nagyon sok múlik majd másnap. Persze ez nekem is megfordult a fejemben, hiszen nem lenne jó holnap valamelyik piros keresztes sátorban feküdni miközben csepeg a karomba a sós víz. Sok sikert kívánt, és elköszöntünk.
Bevásárlás után visszautaztunk a szállásra, felmatricáztuk a kerékpárt, a sisakot, összekészítettük a holnapi „csomagot”. Egy nagy vacsora, zuhany és fekvés. Ekkorra már nem kis izgalom volt bennem a holnapi nap miatt. Ezt abból vettem észre, hogy nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam, pedig tudtam, hogy aludni kellene, mert korán kell kelni és hosszú nap lesz. Kb. 3 órát aludhattam az éjszaka, de reggel mégis frissnek éreztem magam. Már nagyon vártam, hogy végre induljunk a gyékényesi tóhoz, az úszás helyszínére. Egy gyors reggeli, még megnéztem, hogy minden be van-e rakva, aztán indulás.
Verseny
Természetesen mire odaértünk már állt a sor a parkoló előtt. Beparkoltunk, bedepóztunk, átöltöztünk és lementünk a tópartra, ahol már sokan voltak. A hangulat óriási. Mindenhol mosolygó emberek, pezsgés, érezni a levegőben az energiát. Már nem először voltam itt. Kétszer váltóban, egyszer egyéniben indultam, de a verseny előtti hangulat még mindig nagyon feldob. Közben bemondják hogy 29 C fokos a víz. Ezt nem hiszem el. „Húú, de jó!”- gondoltam. Én nem szeretem a hideg vizet. Csak reménykedtem, hogy nem lesz hideg. Persze az elmúlt napok, hetek kánikulája után valószínűsíteni lehetett, hogy nem lesz szükség neoprénre, de hogy ilyen meleg lesz a víz…..
Bemelegítés a parton. Közben bekapcsoltam a pulzusmérőt és olyat csinált, amit eddig még soha. Semmit! Nem jelent meg rajta csak az indító felirat. Kikapcsoltam, aztán be. Megint ugyanaz. Harmadszorra sikerült elindítani. Jelet is fogott. Frankó! Egy utolsó ölelkezés Krisztivel még a start előtt, aztán séta a rajtvonalhoz.
Felsorakoztunk a starthoz. Bemondó: „Első két sor 1 órán belüli úszók.” Hát gondoltam, annyit csak fogok úszni. Beálltam oda, a piros sapkások mögé. (piros sapkában úsznak az elit versenyzők). Kissé furcsa volt ott állni, de ha ide kell állni, akkor ide állok. Akkor láttam csak, hogy Nagy Geri mögé álltam be. Lekezeltünk, sok sikert kívántunk egymásnak.
Mivel már negyedszer álltam ott a tóparton nem éreztem izgalmat. Az éjszaka még aludni nem hagyó izgalom a parton elmúlt.
Már nagyon vártam a start jelet, hogy végre kezdődjön, hiszen erre készültem november óta. Alapvetően három tervem volt: A, B és C tervem volt.A felkészülésemből adódóan úgy éreztem, ha minden sikerül, akkor talán összejöhet az „A” terv: 12 órán belül teljesíteni a távot. Ha mégsem úgy alakulna a verseny, akkor a „B” terv: 1 perccel megjavítani a tavalyi időmet. És, ha már nagyon nagy a baj a C terv: Csak érjek be!
Ágyúlövés, elindul a tömeg, elkezdődött a kettő körös úszás. Tudtam az első pár száz méter „spártai” lesz, Mindenki próbál az ék csúcsa felé menni. Én nem siettem a magam nyugis tempójában próbáltam úszni. Közben persze egy-egy lábfej vagy könyök az arcomon landolt. Ez ilyen! Az első bója után jobb lett a helyzet. Próbáltam egy jó lábvizet keresni. Sikerült is egy pár fős bolyhoz csatlakoztam, Úgy éreztem, hogy az a sebesség jó nekem, Így is volt. Az első kör egész hamar lement. A második körben éreztem, hogy visszaesik a tempó, ezért páran beértek minket. Az egyik „piros sapkás” olyan lelkes volt, hogy egy fél körön keresztül kaparta a talpamat, pedig nem is viszketett. Ez kissé idegesítő volt. Gyorsabban nem akartam úszni, mert az előttem lévő nagyon jól mutatta az utat, ezért tűrtem. Aztán egy idő után mellém úszott ez a valaki, és ahelyett hogy kikerült volna minden egyes kartempóval adott egy fülest. El sem tudtam képzelni, hogy miért haragudott rám. Csak arra tudtam gondolni, hogy a profik így próbálják ellenfeleiket egy kicsit cukkolni. De hát én nem voltam ellenfél, csak egy egyszerű amatőr, aki teljesíteni szerette volna a távot. A második kör ilyen körülmények között, de szintén hamar lement. Csak az utolsó pár száz méteren jutott eszembe, hogy nem görcsöl a lábam. Nem tudom minek köszönhető talán a nem erős tempónak, vagy a melegebb víznek, vagy a nem kevés ásványi anyagnak amit az elmúlt napokban magamba tömtem, de nagyon happy voltam, hogy ezt megúsztam. Kifutottunk a vízből, irány a bringa. Felkínlódtam magamra a kompressziós szárat, cipőt, sisakot és indulás.
Tesóm a depókijáratnál kezembe nyomott egy szendvicset és elkezdtem tekerni.
Még ki sem értünk Gyékényesről, de éreztem, hogy valami nagyon szokatlan. Nem így szoktam érezni magam a bicajon. Lecsúszott az ülésem. Úgy ültem a kerékpáron, mint egy chopperen. Na, ez szép lesz 75 km így letekerni.”, mert legközelebb csak ott volt szerszám, Nagyatádon. A következő nagy meglepi a váztáska volt. Több súly volt benne, mint eddig valaha és ezt már nem bírta el. Meg is adta magát. Ahogy az arborétum felé közeledtünk leesett és minden kiszóródott belőle, Szerencsére az utóbbi napokban elfogyasztott pár ezer mg MagneB6 megtette hatását, nyugodt maradtam. Tesóm is arra intett a verseny előtt, hogy bármi történik ne idegeskedjek, mert attól nem lesz jobb. Leszálltam a bringáról, felszedtem a földről egy pár szem Magnézium és só tablettát. Úgy gondoltam, mivel úgy is tájvédelmi körzetben vagyunk, itt biztos tiszta a talaj, így hát bevettem azokat. Mentsük, ami menthető! Ezáltal az előre megtervezett visszapótlási tervem egy kissé megváltozott. Visszaültem és tovább haladtam. Már 50 km-nél éreztem, hogy kezd fájni a derekam. Az ülés lecsúszása miatt hátrébb került a súlyom, többet kellett tartani a derekamnak. Beértem a versenyközpontba ahol már Fero és Györgyi várt. Fero gyorsan helyére rakta az ülést, és indultam tovább. A három 35 km körön semmi különös nem történt. Minden kör végén, amikor beértem a versenyközpontba, megálltam testvéreméknél, magamhoz vettem amire szükségem volt és mentem tovább. A nagy körön még nem, de a kis körökön már éreztem, hogy érezhető a légmozgás, ami kissé nehezítette a haladást.
Na és persze a meleg. Nagyon sokat ittam, szinte folyamatosan vizet, izót csak keveset. Valahogy nem kívántam az édeset. Az energia szeletek mellett már nem csúszott annyira az az édes lötty. A második körben köröztek az élen haladók. Geri is úgy ment el mellettem, mintha szembe jött volna. Még annyit sem tudtam mondani, hogy : „Nyomjad Geri!” Brutális sebességgel haladtak. Közben próbáltam Krisztit keresni a szembejövők között, de nem találtam. Az utolsó 35 km-en már kényelmetlen volt az ülés, dörzsölt a nadrág is és már könyökölni sem bírtam. Már nagyon vártam, hogy leszálljak a kerékpárról. Beértem a depóba, benyomtam a fejem a zuhany alá, kivártam a sorom a wc-nél, felhúztam a futócipőt és irány a futópálya.
Elkezdtem óvatosan a 8 körös futást. Meleg volt, de jól éreztem magam. Az első körben jött velem szembe Geri. Ő már jó pár km-en túl volt addigra. Intettem visszaintett. A második körben a felső fordítóból jöttem visszafelé, amikor Geri ott sétált. Odaszóltam neki valami biztatót, de láttam, hogy nincs minden rendben, nem volt a topon. Ez még jobban arra késztetett, hogy igyak és igyak. Aztán az ötödik körnél a versenyközpontban már a pálya széléről szurkolt. A verseny végén találkoztam vele, és azt mondta, hogy nem érezte jól magát, „megfőtt”, ezért inkább befejezte a versenyt. Nem akarta kockáztatni a 4 hét múlva kezdődő külföldi versenyét. Biztos vagyok benne, hogy végig tudta volna csinálni, de mivel látta, hogy jó időeredményt már nem tud elérni, inkább befejezte a versenyt. Az első négy kör egész jól ment. Ahol frissítés volt mindig ittam. A körök végén Fero és Györgyi mindig adták amire szükségem volt: sótabletta, magnézium, energia ital, na és a jég a sapiba. Ilyenkor megálltam, megkeresték ami kellett, közben beszélgettem velük, aztán mentem tovább. Még 3 köröm volt hátra, azaz a futás felén már túl voltam, amikor beborult az ég és nagyon erős szél kerekedett. Borította a kordonokat a futópályán, de legalább visszaesett a hőmérséklet is. Imádkoztam, hogy nehogy vihar legyen és lefújják az egész versenyt. Egy bő órám volt még hátra, ha nem jön közbe semmi. Tavaly ilyenkor már mindenem fájt, már nem voltam az a „Na ki a király?” forma. Most is éreztem a combomat, a hajlítókat és feszítőket is és nagyobb sebességgel nem is bírtam volna már futni, de nem volt az a „nagyhalál”, mint az elmúlt évben. „Türelem rózsát terem!” – mondogattam magamban. Szerettem volna gyorsabban futni, mert az edzések alatt nem ezt a pulzustartományt és sebességet gyakoroltam, de az izmaim nem engedték. Így hát szépen, döcögősen letudtam az utolsó köröket is. Közben megláttam Krisztit: „Jól van, már ő is a futópályán van.”
Amikor az utolsó körre indultam azt javasolta tesóm, hogy vegyem le a sapkámat, így jobban szellőzik a fejem. Jó ötletnek tartottam, levettem. Az utolsó kilométereket könnyezve futottam. De nem örömkönnyek voltak, hanem az izzadtság belefolyt a szemembe. Amit addig a sapka szépen felszívott, az most a szemembe landolt. Legközelebb nem veszem le! Szépen lassan beértem a célba. A vége 11 óra 25 perc lett, ami az x+1. helyezésre volt elég. De nem is a helyezés volt a lényeg, hanem hogy rendszeresen sportoltam az elmúlt hónapokban, mert volt cél, és sikerült teljesítenem az A, B és C tervet. 🙂
Ezután még megvártuk Krisztit, aki nagyon ügyesen és kitűnő idővel teljesítette élete első Ironman távját. Még egyszer GRATULÁLOK Neki, és kalapot emelek! Miközben vártuk a befutását, azért éreztem, hogy elfáradtam, főleg a lábam. Kicsit furcsán lépkedtem. Eszembe jutott a „nézését meg a járást” refrénű mulatós top diszkó sláger. „Na azt most meg lehet nézni.” – gondoltam magamban.
A célba érkezés furcsa érzés: Sikerült! Megcsináltam! De a másik érzés. Vége! Erre készültem november óta, és vége. Persze, csak a versenynek, illetve nekünk amatőröknek inkább kihívásnak. A sportolás megmarad. Ha nem is olyan intenzíven és rendszeresen, mint az elmúlt hónapokban, de valószínűleg nem hagyja abba az ember. Egy új cél talán megint értelmet visz majd bele. Lehet megint Nagyatád. Természetesen jó lenne jövőre megint ott lenni és teljesíteni a távot. De ezt most még nem tudom biztosra. Az tudom, hogy most befutásnál nem volt bennem az az érzés mint tavaly: Soha többet! (Ami persze másnapra elmúlt az elmúlt évben is.). Valószínűleg a jobb, alaposabb felkészülésnek köszönhető, hogy idén a végét is tudtam élvezni. Örülök, hogy sikerült, jó érzés, de van még hova fejlődni!
És ehhez az eredményhez nagyon sok ember segítsége kellett, sokaknak tartozok köszönettel.
Köszönöm Szüleimnek, hogy tolerálták a „hülyeségeimet”: korán kelés, esti edzések, stb. , és hogy segítettek akkor és amiben kellett. Ugyanígy testvéremnek Feronak, aki mindig mindenben segített a felkészülés alatt és a versenyen is. Barátnőjével Györgyivel elkísértek Nagyatádra, végig állták a hőségben a versenyt, megoldották a frissítést, bíztattak, kaját készítettek stb. Frölich Tominak, hogy a kerékpáromat top formába hozta. Józsi bácsinak és a könyökének, hogy az izmaim mindig regenerált állapotban voltak. Kollégámnak, Tominak, hogy a munka beosztásánál rugalmas volt és úgy alakította, hogy tudjak edzeni. A bánrévei kutyának, aki kerékpározás közben mindig megkergetett, ezzel nagyobb sebességre ösztönzött, így biztosítva a magasabb pulzusszámon történő edzésemet. A szlovákiai falu lakóinak, akik puszta jelenlétükkel ugyanezt az intenzitást váltották ki belőlem. Az úszó gyerekeknek, akiknek akaraterejéről sokszor példát vettem, és akik szurkoltak nekem. Mindenkinek, aki sok sikert kívánt, gondolt rám, szurkolt, gratulált. És köszönöm azoknak is, akiket az előbbiekben nem említettem meg, de mégis hozzá segítettek ahhoz, hogy teljesítsem ezt a távot. KÖSZÖNÖM!