2015. július 25. szombat hajnali fél 5. Kukorékol az ébresztőm, bár nem alszom már. Elkezdődött életem egyik leghosszabb napja. Készülődés, reggeli, pakolás, mindenem megvan?, ja csak a chip marad az ágyamon, az a chip, ami a mai napon bal bokám dísze és ami az egész napi teljesítményemet méri majd. Fél 6 után indulás a gyékényesi tóhoz, ahol kezdődik a verseny. Az eXtremeMan 2015.
Tavaly is itt voltam. Kísérőként, a párom támogatójaként. Itt álltam a tó szélén, figyeltem a gyülekező versenyzőket, összekulcsolt kézzel hallgattam Vangelis zenéjét, és bennem is feldübörgött az ágyúlövés, aminek a hangjára elindult a mezőny. És megfertőződtem. Talán már akkor is tudtam, ott mélyen legbelül.
Hát most itt vagyok. 8 hónapos felkészülés után itt állok a tó szélén, fejemen a zöld extrémes úszósapka, összeszorul a torkom, kicsit homályos tekintetem, hiszen most nekem szól a zene, nekem dördül az ágyú. Már nem félek, már alig várom, hogy elinduljak. Végigmentem azon az úton, ami felkészített és elhozott ide. Hát ez az én napom. Közel hétszáz emberrel együtt vágok neki ennek a nagy kalandnak.
A nagy kaland 3800 m úszással kezdődik, két kör a gyékényesi tóban. Az én választottam a mellúszás, nekem ez a legbiztonságosabb és a leggyorsabb. Pezseg a víz a sok kar- és lábtempótól. Ennyi fülest régen kaptam, csattan a tarkómon valaki keze, egy-két rúgás az oldalamba, combomba, kinek hol sikerül eltalálnia. A víz meleg, mégis kellemesnek érzem. Az úszás tök jó, a bójáknál összetömörülő, csapdosó úszók ellenére is. Jobban megy, mint otthon, az első kör ideje is ezt mutatja. Ki a vízből, be a vízbe, jöhet a második 1900 m. Kicsit elengedem ezt a kört, félek, nehogy rögtön az első feladatnál elfáradjak. Kicsit szétvált a mezőny, így ebben a körben kevesebb az ütésváltás, bár azért így is kapott szerintem, majd mindenki egy-egy fülest. Úszás után depóban öltözés, kaja, zselé, aztán neki a 180 km tekerésnek.
Az első kör 75 km, ekkor érünk Nagyatádra. Szép, változatos környezetben tekerünk, van benne minden. Erdők, dimbek-dombok, tavak, emelkedők és persze lejtők, országutak. Az országúton néha a kísérő autóktól nem lehet haladni, alig férünk el mellettük. Pedig nagy öröm egy-egy lejtő, amikor lendületet kapok, szinte repülök, és nagyon zokon tud esni, ha fékezni kell, és oda a sebesség. Kezdhetem újra elölről az egész lendületbe jövést. Ja és figyelem a pulzust, maradjak a megadott tartományom belül. 2 óra 40 perc után érkezem meg Nagyatádra és végre találkozom a családommal, barátaimmal. Jó kicsit megállni és megnyújtani az izmaimat. Jöhetnek a 35 km-es körök. Háromszor. Ezek a körök annyira nem jönnek be nekem. Vannak szakaszok, ahol lendületes a haladás, de nem tudok egyenletes tempót menni. Na persze van szél is. Ez is csak értem van, hogy teljes legyen a kívánságlistám. Egyszer sem tudtam szél nélkül edzeni az elmúlt hónapokban, de mindig azzal bíztattak, hogy ez majd a javamra válik, mert Nagyatádon mindig fúj a szél. Hát itt tényleg hasznomra van a sok szeles edzés. Minden körben megállok, nyújtok, a gyerekeim masszíroznak, kísérőim nyakon öntenek hideg vízzel, nehogy túlmelegedjek, a párom szeretne valami táplálékot belém diktálni és mindenki azon igyekszik, hogy engem ellásson minden széppel és jóval. De egy idő múlva már … csak várom a végét. Kicsit hosszú a 180 km. Enni szilárdat már régóta nem tudok, csak a banán és kapott falatka energiaszeletek, valamint a zselé mennek le a torkomon. 7 óra valahány perc és elérem a nagyatádi kerékpáros időmérő kaput, ami utoljára méri a chipes időmérőmet a biciklis pályán. Zuhany, átöltözés, nyújtás a depóban és jöhet a futás.
Mondanám, hogy ez az utolsó feladat, lassan itt a vége …. de aztán rájövök, hogy 8 kör van előttem, ami összegészében 42 km. Az első két kör után már tudom, hogy ez nagyon sok és még 30 km-em van vissza, majd megvilágosodásomnak megfelelően Johny (a párom) nyakába landolok és kicsit könnyes tekintettel meredek magam elé. És azt is tudom, hogy nehéz lesz a vége. Elindulok, folytatom magányos utam a tömegben. A futókör kicsit sűrű, néhol szűk, nekem legalábbis nem a legideálisabb. Bár pozitív, hogy egy idő után már sok az ismerős arc. Újabb két kör után újra itt a családom. Érzem, ahogy megy el az erőm. Masszíroznak, belém diktálják a zselét, só tablettát és mehetek is tovább. 30-35 km-nél a gyomromnak elég volt. Kicsit kétségbeesek, nézek fel az égre, hiszen 10 km-el a vége előtt nem állhatok meg … de a gyomron másképp gondolja. Rosszul leszek, meg kell állnom. Majd újra elindulok, és ha nehezen is, de lassan végére érek a körnek. Javasolják és én megfogadom, mert már nagyon szeretnék jobban lenni és erőt érezni fáradt tagjaimban: magamhoz veszek egy piskótatallért, két szem szőlőcukrot és kettő darab háztartási kekszet. Végre van valami a gyomromban és ez megteszi hatását. Hihetetlen, de mintha kicseréltek volna. Az utolsó kört már sokkal jobb állapotban teszem meg. Jobb a gyomrom, múlik a rosszullétem és persze ez az utolsó köröm. Az utolsó előtti utolsó métereket a gyerekeimmel teszem meg, aztán utamra engednek. Már nem szaladok, hanem repülök a kapu felé, amit olyan sokszor láttam már futóedzéseim alatt. És itt az út vége. Beérkeztem. Nagyon boldog vagyok.
Nem véletlen a szlogen, hogy „Az út maga a cél.” Sok mindent megéltem, megtapasztaltam és tanultam a felkészülés alatt. Volt jó és volt rossz. De úgy érzem mindentől több lettem. Szerettem ezt az utat és a végét is. Megdolgoztam érte. És nem adták ingyen. De már az enyém 🙂
“Ha megtennénk mindazokat a dolgokat, melyeket képesek vagyunk megtenni, ámulatba ejtenénk önmagunkat.” (Thomas Alva Edison)
